BÓD ILUSKA

​

Bód Iluska 1910-ben született egy bolgár anya és magyar apa gyermekeként Puszta Ó-Barokon egy nem sokkal korábban e helyre települt családba. Tizenkét testvére közül már csecsemőkorában kitűnt. Ugyan szülei alig tudtak írni, olvasni, ő már háromévesen a betűvetés mesterségére tanította nővéreit. Ötévesen ismerkedett meg a Bibliával, mely a legkedvesebb olvasmányává vált. Nem véletlenül szeretetteljessége, buzgó odaadása révén ő vált a család szeme fényévé. Kisgyermekkorában is már tartózkodott a világi hívságoktól, örömöktől, kisebb önmegtartóztatásokat gyakorolt. Bár tisztességesen megkeresztelték, sajnos otthon nem kapott megfelelő vallási nevelést, a családi fészekben előfordultak olyan napok, amikor csak egyszer ültek össze közös imádságra. Így, amikor hat évesen iskolába került, áhítatosan hallgatta hitoktatója minden egyes szavát, a hittan volt a kedvenc tantárgya, de mindenből kiváló eredményeket ért el, ezzel kivívván társai megbecsülését. 1921-ben a bobófalvi templomban első áldozott, ahol megismerte a helyi káptalant, Polecz Jánost. Innentől kezdve hetente többször kért és kapott tőle vallási témájú könyveket, melyekkel tovább csiszolhatta szellemi és lelki műveltségét, ápolta kapcsolatát Istennel. Bérmálkozása után, tizenhat évesen, egy látomás után döbbent rá arra, hogy életét Jézus Krisztusnak és a Katolikus Anyaszentegyháznak kívánja áldozni, ekkor egy hetes remeteségbe vonult, ahol szüzességi fogadalmat is tett. Az elemi iskola befejezése után apáca szeretett volna lenni, hogy minden nap az összes órát Istennel tölthesse, azonban a kor egyházjogi törvényei miatt erre nem nyílt lehetőség, ugyanis szülei nem kötöttek házasságot Isten színe előtt, így ő törvénytelennek számított. Polecz János, a bobófalvi káptalan ezt megtudván biztatta, hogy vonja vissza szüzességi fogadalmát és házasodjék meg, ám Iluska erős maradt, és visszautasította a csábítást. Dolgozni kezdett: napszámosnak jelentkezett Szarvastón, ahol a legkülönfélébb mezőgazdasági feladatokat kellett végeznie. A munka igen kemény volt, a hasonló korú férfiakat is nagyon kimerítette az, ám Iluskát a hite oly erővel árasztotta el, hogy gyakran, miután a maga részét elvégezte, másoknak is segíthetett. A kemény munka mellett naponta járt Bobófalvára, hogy a templomban fél-egy órát Istennel tölthessen. Napszámostársai közül kitűnt, pár év után mindenki néma elismeréssel nézett föl rá. A telkesgazda is felfigyelt rá, vezetői munkát ajánlott neki. Ám Iluska ezt nem fogadta el, mert bérnövekedéssel járt volna. Úgy gondolta, erre nagyobb szüksége van a családos napszámosoknak. 1930-ban megszervezte a szarvastói hitgyakorló kört. A fiatalasszonyokból álló társaságot legjobb tudása alapján oktatta a hitre, együtt tartottak többnapos lelki gyakorlatokat. Később Nevelkedj Hitre, Szeretetre néven elemistáknak tartottak hitórákat teljesen ingyen, hogy bűnös életük helyett minél többen a vallás felé forduljanak. A szervezésben az MCSSZ segítette őket. Iluska lelki tisztaságát külsejével is mutatta: minél egyszerűbb ruhákban járt, ékszereket sem hordott, kerülte a világi társaságot. 1936 nyarán, Urunk Színeváltozásának napján, mikor napszámostársaival Szarvastó határában az utolsó földeken kaszálták a búzát, hirtelen hatalmas vihar támadt, villámok csaptak le a mezőre és annak környékére. A nagy fölfordulásban társai fejvesztve kezdtek össze-vissza futni az égzengésben. Ám Iluska ekkor felállt, és nyugodt, zengő hangon szólt hozzájuk: Dobjátok el gyorsan kaszáitokat, és fussatok egyenesen az erdő mélye felé! Ő addig egy kaszát szúrt nyelével lefelé a földbe, hogy a mennykő annak magas fém sarlójába csapjon, ne a menekülő emberekbe. Azonban mire végzett a művelettel, és futni kezdhetett volna társai után, egy villám találta el az égnek meredő kaszát és vele együtt Iluskát, aki egy Ó, Uram! kiáltás után összeesett, a földön csak szenes teste maradt meg, lelke viszont találkozhatott a mennybéli Úrral. A vihar amilyen hamar jött, úgy el is ült. A többi napszámos mind megmenekült, Iluska az életét áldozta értük. Mind megrendülve fogták föl tettét. Az év augusztus 12-én nagy tömeg mellett temették Bobófalván. Öt évvel halála után, 1941-ben az illetékes esztergomi érsek, Serédi Jusztinián kezdeményezte vértanúságának elismerését a katolikus egyházban. Bód Iluska kiérdemelte az Isten szolgálja nevet, ám a második világháború, és az azt követő kommunista rendszer miatt a folyamat megszakadt, így sajnos a Tiszteletre méltó cím elnyerése máig várat magára. Emlékét a bobófalvi templomban egy emléktábla őrzi. A bobófalvi temetőben álló sírja Urunk Színeváltozásának napján máig zarándokokat vonz.